Félszigeten eltűnnek a nézetelrésések, a székely zsebében csukva marad a bicska – mert azt tudjuk, hogy csak a székely annyira furfangos, hogy bicskát tudjon becsempészni a fesztiválra -, és a román sem üvölti illuminált állapotban, hogy “bozgor”. A béke (fél)szigete – ez akár egy következő Félsziget Fesztivál mottója is lehetne.

Már a korábbi évek félszigetes dorbézolásai alatt feltűnt, hogy a ősi ellentétek a Maros-parti hepaj ideje alatt köddé válnak, mindenki szeret mindenkit, a magyar taposta román láb gazdájától előbbi románul kér bocsánatot, míg utóbbi szájából magyarul hangzik el a “semi boj”.

Kerestük az okokat, a miérteket, gondolkodtunk, hogy a tábor fölött szálldogáló helikopterekből és repülőgépekből milyen tudatmódosító szereket permetezve sikerül ezt a hatást elérni, végül úgy gondoltuk, okosabb maguktól az érintettektől érdeklődve megoldani a rejtélyt.

“Mindig a zene a közös nevező!” – első megkérdezettem, Mihai Brassó mellől utazott már szerdán Marosvásárhelyre, állítása szerint azóta számtalan kiejthetetlen nevű magyar lány telefonszáma került a telefonjába. Megértem, egy igazi örökvidám alak, ráadásul magyarul is ért – a beszéd már nehézségekbe ütközik. “Itt nem az számít milyen nyelvet beszélsz, hanem az, hogy ugyanazokat az érzéseket kelti bennünk például egy Chase and Status koncert. A nyelv másodlagos, nem filozófálni és az élet nagy kérdéseit megvitatni jöttünk ide.” És milyen igaza van.

“Kit érdekel honnan jöttél, Isten hozott nálunk testvér”

“Ma reggel ingyensörrel köszöntött az egyik román szomszéd, hát ezek után mi rosszat mondhatnék?” – így fogadott a sátortábor D-szektorbeli lakója, Anti. “Első nap még zavart, hogy gombamód szaporodtak körülöttünk a románul beszélők, de mostanra megszoktam, sőt, a környező sátrakban levőkkel úgy összeszoktunk, hogy sokszor együtt megyünk bulizni.”

“Félsziget nem a politikáról és nem a nyelvi különbségekről szól!” – mintha többen is összebeszéltek volna, úgy érkezett a rendezvény legkülönbözőbb részeiről ugyanaz a válasz. Persze azért tudjuk, hogy nem valamennyi fiatal egy toleranciabajnok, de kirívó esettel nem kerültünk szembe.

Egyik zuhany fele poroszkálásom alkalmával aztán egy igazán különleges embere került utamba: Andrew Ausztrália szülöttje, nemrég érkezett Romániába, frissen szerzett barátai tanácsára van most jelen. Párbeszédünk egy adott pontján tőle is megkérdeztem, mit gondol arról, hogy Romániában egy magyar szervezőiroda vegyes fesztivállal rukkolt elő még évekkel ezelőtt. Meglepődöttségemre tudott az ország nemzetiségek közti problémájáról, a kérdésem mégis teljesen nonszensznek tűnt számára. “Hát nem épp az a lényeg, hogy minél színesebbek legyenek az emberek? Egy olyan fesztivál, ami csak egy adott csoportnak vagy nemzetiségnek szól, eleve sikertelenségre van ítélve. De nekem ez a fesztivál elég sikeresnek tűnik!”